Mint a legtöbb ünnepnek, a Velencei Karneválnak is mélyen vallásos, judeo-keresztény kultúrkörünkből kiindulva természetesen keresztény vallási hagyományai vannak.

A Karnevál a Nagyböjtöt első napját, Hamvazószerdát megelőző 10 napon keresztül folyik Velence sikátoraiban, utcáin és terecskéin. Ha a századokkal ezelőtti ünnephez képest nem is mindent, a böjthöz, az önmegtartózatáshoz képest szinte mindent lehet. Enni, inni, mulatni, szeretni, kifulladásig. Mint hogy a Húshagyókedd, a Hamvazószerda mozgó ünnepek, a karnevál kezdete is évente más-más napra esik (jövőre február 14-én, tessék, pont a szerelmesek ünnepén van a nyitó bál). A Karnevál tíz fergeteges napja után pedig jön a negyven napos bűnbánat, mind magunk, mind őseink, mind a karnevál idején elkövetett bűneink miatt.

A böjt pedig, mint ismeretes, egy testi-lelki-szellemi megtisztulás, mely a szervezetet megterhelő, hosszú téli időszak végeztével lehetőséget nyújt a testi-lelki-szellemi síkon felhalmozódott mérgektől való megszabadulásra. A lemondás, hitbéli elmélyülés és engesztelődés napjai után pedig elérkezik Húsvét, a kersztény hagyományok szerint Krisztzus feltámadásának ideje. De az igazi csodát azért mégiscsak a tyúktojást pottyantó nyulak jelentik, még ha a Mikulás csak hazugság is.

A Nagy Gazdasági Világválság pedig, ha picit talán el is halványítja majd az ünnep pompáját, meg nem akadályozhatja azt. Jövőre is egészen biztosan elárasztják majd Velence városat a világ minden tájáról idesereglett, mulatozni vágyó turisták. Jelmezbe bújni pedig kötelező! Hiszen csak elegánsan, rafináltan elmaszkírozva lehet igazán megérezni, miről is szólt valaha, és szól most a mulatság.

A Velencei Karnevál története majd’ ezer évre nyúlik vissza az időben. Elsőként 1094-ben került sor az eseményre, egy bizonyos Vitale Falier dózsa kegyes engedélyével. Akkoriban, akárcsak napjainkban is, a Karnevál egy hatalmas bállal kezdődött, amit számtalan apróbb helyi mulatság, színi előadások, játékok és koncertek követtek a város terein.

A Karnevál idején a város népe, lett légyen az úr a vagy szolgáló, magára öltötte a tabarro-t, egy hosszú, sötét köpönyeget, és egy fehér maszk, a bauta mögé rejtve arcát és kilétét mulatott gátlástalanul a sikátorokban és apró tereken. Erre az időre megszűntek a társadalmi különbségek, nem voltak többé urak, se szolgák, és mindent lehetett…

Idővel aztán a dekadens gátlástalanság eszménye mellett a Commedia dell’Arte kosztümjeiről mintázott öltözékek is egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak. A város népe egyre díszesebb és változatosabb kosztümökben mulatott napokon és éjszakákon át. A mulatozás akkori formája persze napjainkban már, mondhatni, megkérdőjelezhető.

A mattacino jelmezbe bújt, azaz bohócnak öltözött fiúk és férfiak rózsavízzel töltött tojásokat dobáltak az utcán elvonuló széplánnyokra – és záptojást a csúnyácskákra. A hölgyek persze nem vették jónéven az ítélethirdetésnek ezt az igen direkt formáját; olyannyira nem, hogy felháborodásuk a szokás rendelet általi betiltásához vezetett, 1268-ban. Ám mit sem ért a szép szó; végül a város vezetősége kénytelen volt hálóval megvédeni a hölgyeket küllemük “megítélésétől”.

A VI-ik század során számos szokás hivatalossá vált, úgy, mint a maszkviselés, vagy a különböző, mai szemmel bizony elég kegyetlen játékok némelyike. Hiszen ezek – az idők során szerencsére elkopott – kis mulatságok többnyire állatok életét követelték. Mint például az a játék, amikor egy szerencsétlen libát kellett a jeges sikátoron csúszva-mászva megfosztani a tollaitól. A liba természetesen élt, és menekülni próbált, nyilván hiába…
Vagy a másik, amikor egy macskát erősítettek egy vízszintes gerendára, amit a versenyzőknek bika módjára, fejjel nekirohanva kellett odatrancsírozni. Brrr….
A “bikaviadal” a mainál még kegyetlenebb játék volt – a bikát egyszerűen egy veszett kutyákkal teli szűk, zárt helyre kergették, ahol aztán a megvadult ebek cincálták-tépték cafatokká.

A Karnevál a XVIII századra borult pompájába, a legtöbb velencei ekkorra már szinte minden ünnepi alkalomra maszk mögé rejtőzőtt, úgy tűnt hát, egy soha véget nem érő karneváli mulatság vette kezdetét…
De aztán jött Napóleon, és1797-ben betiltotta az eseményt, és csak jóval később, az osztákok rehabilitálták, ám onnantól már sohasem lett a régi.

Ezt a káprázatos mulatságot igazából csak az 1970-es évek végén sikerült feltámasztania pár velencei fiatalnak – mi mással, mint a jól bevált záptojás hajigálással. Így hát feléledt végül a Karnevál, de (szerencsére) már egy egészen más Karnevál az, amire mi is ellátogathatunk, minden évben.

Fotóstúdiónk meghirdeti fotósiskoláját. Módszerünk egy teljesen új, gyakorlat orientált, kreatív módszer, ami nem csak megismerést, rálátást, de vizuális szemléletmódot is eredményez a fotózás területén.

Az oktatás két részre oszlik: az elméleti oktatásra, valamint a gyakorlatra: fotóstúdiónk művészeti sorozatainak fotózásán való részvétellel, esetleg közös projektek kidolgozása, és hallgatók által készített felvételek közös kiértékelésére. Hallgatóink szakmai gyakorlat keretében eljöhetnek velünk stúdiónk saját projektjeinek fényképezéseire.

Stúdiónk meggyőződése, hogy a fényképészetet csak gyakorlatban lehet elsajátítani. Ezért egy olyan tematikát alakítottunk ki, ahol a hallgatóval együtt állítjuk össze a tanrendet képességeinek, és érdeklődési körének megfelelően. A szakmai gyakorlatokon olyan helyszíneket látogatunk meg, és olyan témákat fényképezünk, amelyeket a hallgatóink együtt választunk ki.