A farsangi időszak januárban kezdődött és a nagyböjthöz közeledve nőttön nőtt az izgalom. Hatalmas színjátékhoz volt hasonló, ahol az utcák alkották a színteret, a városlakók voltak a színészek, s egyben a nézők is. A közönség az erkélyekről nézhette az eseményeket.

A commedia dell’arte a XVI-XVIII. századokban, a francia klasszicista drámák idejében uralta az olasz színjátszást és egész Európában elterjedt. Legfőbb műfaji sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, hanem csak a “carnovaccio”-ban rögzített cselekmény vázlatát, mely csupán a játék lényeges fordulópontjait rögzítette. A részleteket, a párbeszédeket a színészeknek kellett rögtönözni. Erre az adott lehetőséget, hogy a commedia dell’arte állandó típusokkal (tipi fissi), hagyományos jellemekkel dolgozott, amelyek állandóságát maszkkal és ruházattal is hangsúlyozták.

A legfőbb állandó típusok a következők voltak: gazdag, zsugori, öreg, könyörtelen, gőgös, hetvenkedő, az esetlen hivatalnok, hős szerelmes ifjú. A commedia dell’arte nem a látvány varázsára – mint az udvari színházé – és nem is a szó meggyőző erejére, hanem a gesztusok hatalmára épített. Ez a műfaj Molièree is hatással volt. Egyes jelenetei közé melodramatikus némajátékot illesztettek, amellyel kialakult a mai értelemben vett pantomim műfaja

Az összetéveszthetetlen velencei maszkok kialakulását a XVI. század második felétől datálják. Ekkortól kezdték el járni Itáliát a híres Commedia dell’Arte hivatásos vándorszínész-társulatai, akik rögtönzött színpadokon adták elő akrobatikus és zsonglőrmutatványaikkal tarkított humoros komédiáikat. E darabok karakterei mind mind egyazon egyszerű történet szereplői voltak – s e karaktereket jelképezték a különböző, mai is jól beazonosítható álarctípusok.

A velencei maszkok ma már a város védjegyének számítanak, s Velence szellemét közvetítik, a party, a bujaság és a szórakozás igézetét. Számos olyan alkalom volt, amikor polgárai, akár hónapokra jelmezbe öltöztek és magukra öltötték maszkjaikat. A XVIII. századra a velencei karnevál a világ leghíresebb karneváljává vált.

• Urak (tipi fissi):
• Capitano: Déli típus (spanyol), nőcsábász, katona (már leszerelt), szájhős, hihetetlen történeteket ad elő magáról, hetvenkedő, csábító. A cselekmény során baja esik, átverik, megleckéztetik, végül a lányt nem kapja meg.
• Dottore: Északi típus, általában orvos, néha ügyvéd vagy jogász. Érthetetlen beszéd, ékesszólás, latin szavak használata, tudálékosság, kéjsóvárság jellemzi.
• Pantalone: Szintén idősebb szereplő, északi (velencei), zsugori kereskedő. Nagyon öreg, beteg, mindig panaszkodik, sántít, tüdőbaja van. Ugyanekkor beképzelt, öntelt szoknyavadász, ám őt is az orránál fogva vezetik.
• Tartaglia: Előző kettőt helyettesítheti, dadogó hivatalnok.

• Sorsűzött szerelmespár:
• A lány (Vittoria, Lidia, Izabella)
• A fiú (Flavio, Ledio, Aurelio). Toscanai tájszólás jellemzi.

• Szolgák (zanni-szerepek):
• Brighella: Eredetileg eszes, északi paraszt. Később mindenre kapható, agyafúrt fickó, ötletekben gazdag, találékony intrikus, aki bonyolítja a cselekmény fonalát.
• Arlecchino: Naiv, gyámoltalan, kevésbé eszes, északi, vidám, leleményes parasztlegény.
• Pulcinella: Púpos, bűnös hajlamú, illetlen déli figura. Félmaszkot hord.
• Colombina (vagy Fantesca): Szolgálólány, északi is lehet és déli is. Segíti a szerelmeseket, kedves, okos, ravasz.
• Pedrolino: Nápolyi, ostobább szolga (idővel melankolikussá válik, és szomorúságában mintha értelmesebb lenne). Sajátosan bohócszerű figura, ő a bátortalan, reménytelen szerelmes, akin segíteni kell (franciába Pierrot).

A commedia dell’arte (olasz ‘művészet, mesterség színjátéka’, ‘hivatásos színjáték’) itáliai, népi eredetű és jellegű rögtönzött színjátéktípus, mely valószínűleg még az ókori atellana-játék hagyományaiból alakult, de természetesen közrejátszottak kialakulásában a minden vidéken meglévő népi csúfolódók is. Virágkorát a 16-18. században élte, s kölcsönösen hatottak egymásra a commedia eruditával. Előadói hivatásos vándorszínész társulatok voltak, melyeknek színészei a társulatok vezetőinek irányításával közösen dolgozták ki az előadás néhány oldalas cselekményvázlatát (canovaccio), amely dialógusokat nem tartalmazott, azokat az előadók alkalomról alkalomra szabadon rögtönözték, miként a zene- és táncbetéteket, akrobatamutatványokat és bűvésztrükköket is. Ezt a rögtönzést azonban nem kell a mai értelemben vett improvizációnak tekintenünk, hiszen a sok éve ugyanazt a karaktert játszó színész fejében egész szövegvariációkat, kész sémákat őrzött, amelyet az alkalomhoz illően variált. Az is jellemző volt, hogy apáról fiúra öröklődött egy-egy figura, s így a mesterségbeli fogások is, bár az életkornak megfelelő váltásokat betartották. Egy társulat 10-12 főből állt, így minden szerepkörre volt alkalmas színészük. A commedia dell’arte jellemző előadásmódja a jelenetező technika, mivel a szűk színpadon csak kevés szereplő fért el, ezért a változatlan helyszínen az egymás után érkező szereplők vitték előre a cselekmény menetét.. A cselekményt gyakran szakították meg lazzik (bohóctréfaszerű közjáték), amelyek során a zannik megpróbálták a közönséget szórakoztatni tréfákkal, mutatványokkal. A darabok tematikája a régi sémákhoz igazodott: legtöbbjük egy – számos nehézség árán a házasság révébe érkező – ifjú párról szólt.