Sőt a cégcsoport terjeszkedése is folytatódott. Egy évvel azután, hogy Colaninno rendbe tette a Piaggio-t felvásárolta az Aprilia céget, amely viszont már a Moto Guzzi márkát is birtokolta. Ezzel a lépéssel az irányítása alá került az olasz kétkerekű motorpiac túlnyomó része. Újra igazi olasz büszkeség, világméretekben is jelentős nagyvállalat lett.

2001-ben felvásárolták a spanyol DERBI céget, amely a Gilerához hasonlóan ugyancsak a versenysportban ért el addig kiemelkedő eredményeket. Azonban a költségek egyre csak növekedtek, miközben az eladások csökkentek, a veszteség évről-évre nőtt, nem volt jó az irány. Az az irány, amely 2003-ban fordult meg, amikor Roberto Colaninno többségi részesedést szerzett a cégben. Colaninno kijelentette, nem hiszi el, hogy a Piaggio haldoklik, a pénzügyi helyzete ugyan tragikus állapotban van, de a márkái élnek és lehet rájuk építeni. Azonnali tőkeinjekcióként 100 millió eurós fejlesztéseket hajtott végre, reorganizálta a céget. Tette mindezt úgy, hogy nem az elbocsájtások jellemezték a reorganizációt.

1965-ben nagy veszteség érte a gyárat. Hatvan éves korában váratlanul elhunyt Enrico Piaggio. Fiú örököse nem lévén, a birodalmát a veje, Umberto Agnelli vette át, akinek családi érdekeltségébe tartozott a FIAT is, a cég töretlen fejlődése biztosítottnak látszott, mint ahogy az is volt. Olyannyira, hogy terjeszkedett is, felvásárolt más cégeket. Elsőként a nehéz helyzetbe került Gilera került az irányítása alá 1969-ben. A Gilera a Piaggio-tól eltérően a versenysportban szerzett magának hírnevet és sikereket. Összevonták a fejlesztést, a Gilerát is bevonták az 50 köbcentis szegmensbe, természetesen a sportosabb vonalakkal.

Enrico Piaggio egy olyan járművet vizionált, amely az autó és a kerékpár közé pozícionálható. Legyen sokkal egyszerűbb az autónál, egyben sokkal gyorsabb a kerékpárnál, amely minden különösebb vezetési tudás nélkül, bárki által irányítható. Egyszóval megfogant fejében a robogó ötlete. Az ötletet és elhatározást gyorsan követte a tett is.

A gazdasági világválság után a világ újra a háború felé sodródott, amely tovább erősítette a Piaggio pozícióit. Az 1884-ben alapított kis családi vállalkozás erős gazdasági hatalommá vált. A cégalapító Rinaldo Piaggio 1938-ban elhunyt, ám már jóval korábban átadta a birodalom operatív vezetését. A gazdasági potenciál és a termelés összetétele miatt a Piaggio gyárai a II. világháború utolsó szakaszában a szövetségesek támadásainak fő célpontjaivá váltak, szinte teljesen megsemmisítették az infrastruktúrát. Ezt még tán újjá is lehetett volna építeni, ám ezt a győztes hatalmak nyilvánvalóan nem engedték. Enrico Piaggio volt az, aki apja szelleméhez méltón előállt az újítással, a nagy ötlettel, amely alapjaiban megváltoztatta a cég életét, meghatározva annak új és eredményes jövőjét. Apjához hasonlóan ő is nyitott szemmel járt a világban, mindenben észrevette a lehetőséget. A II. világháború végén példának okáért azt, hogy gyakorlatilag teljesen megsemmisült az olasz járműipar és az utak sem voltak éppenséggel minőségi állapotban.

A céget az 1864-ben született Rinaldo Piaggio alapította 1884-ben, Genova, Sestri Ponente nevű ipari kerületében. Mindössze húsz esztendős volt ekkor, ám tele ambícióval. A cég első neve három esztendeig a Rinaldo Piaggio Társaság volt. 1887-ben három új befektető csatlakozott Rinaldóhoz, aki így átalakította a céget. Az újak: Giuseppe Piaggio hajótulajdonos, Giacomo Pastorino helyi földbirtokos és Pietro Costa szobrász. Az új név Piaggio & C lett. Mivel a cég Rinaldo apjának asztalosműhelyében kezdett el dolgozni, értelemszerűen a fafeldolgozás volt ekkoriban a fő profiljuk. Nagy fejlesztésekbe kezdtek, létrehoztak egy gőzmeghajtású fűrésztelepet, majd előbb faanyagot, később feldolgozott termékeket, bútorokat is szállítottak a luxus tengerjárók építéséhez. A XIX. és a XX. század fordulóján a Piaggio név már Olaszország szerte ismert és elismert volt.